POSLJEDNJI EUROPSKI KRALJEVI-RATNICI

NOVA EPIZODA SVAKE SRIJEDE U 21.00

Rúnák – Titkos jelek

A rúnák rövid története

A rúnák, azok a titokzatos szimbólumok, melyeket játékokból, tündérmesékből és fantasy regényekből ismerünk, a középkor elejéről erednek, egészen pontosan a vikingek földjéről. Többé-kevésbé a 2. és a 13. század között használták őket. A rúnákat fából készült asztalokba és botokba faragták, fákra és kövekre vésték fel (a papír viszonylag későn jelent meg északon), de mindennapos használati tárgyakon és amuletteken is felbukkantak. Ezek java rövidéletű volt, így a legtöbb rúna fémből és kőből készült tárgyakon maradt fenn. A legendák szerint a rúnákban való írás készségét Odin ajánlotta fel az embereknek. A rúna egy olyan különleges ábécé, melyben minden egyes betű plusz szimbolikus jelentőséggel is bír. Többnyire versek írására használták őket, de metafizikus jelentéssel is rendelkeztek, és segítségükkel varázsolni is lehetett. Az emberek akkoriban hittek abban, hogy a rúnák különleges erővel bírnak. A rúnák védelmet nyújtottak, balszerencsét hoztak az ellenségre, és sikereket biztosítottak szerelemben, háborúban.

A rúnák megfelelő használatához először meg kellett tanulni a különböző jelek jelentéseit, fel kellett ismerni azok varázserejét, illetve meg kellett tanulni vérrel és festékkel festeni. A megfelelő jelek kiválasztása (azok sorrendje, száma és ismétlődésének rendszere) nem csupán alapos tanulmányokat, de hozzáértést is igényelt. Például a következő, 1840-ben, Lindholmban talált amuletten talált feliratot valaki csak ennyire tudta megfejteni: „Engem, a törzs vezetőjét, Sawilag aaaaaaaaRRRnnnxbmuttt őszentségének hívnak.”

A rúnaírás ábécéje, a futhark a 3. és a 9. század között 24 jelből állt, egy későbbi változata a 9. és a 13. század között 16-ból. Maga a „rúna” szó (jelentése: titok, suttogás, tanács, rejtély) csak a 17. században jelent meg az európai nyelvekben. Korábban a latin nyelvet használó történészek nem vették elég komolyan ahhoz, hogy megpróbálják megérteni őket. Pogány hókuszpókusznak tekintették őket.

Az ábécé használatának szabályai különböztek a Közép-Európában alkalmazott írásmódoktól. Olyan nagy volt a különbség, hogy mikor a rúnákat először használták, az írás tarthatott jobbról balra, vagy fordítva, sőt, ha egy tárgyon több sornyi rúna szerepelt, akkor ezek olvasási sorrendje soronként változhatott. Az is előfordult, hogy az egész ábécét felvésték, hogy ezzel is erősítsék a varázslat erejét. Az írás a 14. századig csak minimálisan fejlődött. Norvégiában még a falun élők is használták: a környéken található jellegzetes helyekre vésték fel őket. Leginkább a kovácsok voltak a legjártasabbak a rúnaírásban.

Eredet és jelentés

A kutatók egyetértenek abban, hogy a rúnaírás valószínűleg Olaszországból ered, habár etruszk befolyás is tetten érhető rajta. Ez az írásmód valószínűleg a rómaiak révén jutott el a vikingekhez, különösen a törzsek azon tagjainak köszönhetően, akik az északi területek felfedezése során csatlakoztak a légiókhoz. Ezekben az időkben a germán törzsek együtt harcoltak a rómaiakkal, és eközben politikai egyezségek is köttettek.

A rúnák iránti érdeklődés megjelenése

1751-ben, egy nap a Funen szigetén található Flemloese-ban lakó Vikmand felkerekedett, hogy tűzifát keressen. Egészen véletlenül bukkant rá egy fából készült asztalra és egy díszes kürtre. Úgy vélték, hogy ezek valamikor 350 és 550 között készültek. Mindkét tárgyat rúnák borították. Azt nem tudjuk, hogy a tárgyaknak mi lett a sorsuk, de róluk készült rajzok a mai napig fennmaradtak. Emellett még számos alkalommal bukkantak hasonló kincsekre.

1859-ben két expedíciót szerveztek. Az E. Engelhardt által vezetett csapatok számos olyan, értékes leletre bukkantak a bronz-, a neolitik és a vaskorból, melyek mindegyikét rúnák borították. A nyelvészek kimutatták, hogy a kilencedik századig bezárólag a normannok ugyanazt a nyelvet beszélték, ami nagyban megkönnyítette a további analízist.

A rúnaírás iránt már sokkal korábban is feltámadt az érdeklődés. A 16. században a Vasa-ház, Svédország királyi háza mindent megtett azért, hogy lehengerlő örökségüket feltárva megmutassák a világnak, hogy hatalmuk milyen régtől fogva gyökeredzik. Ennek érdekében 1554 és 1555 között Johannes Magnus püspök (1488-1544) és a fivére, Olaus Magnus (1490-1557) számos, aprólékosan kidolgozott reprodukciót készített rúnákkal teli tárgyakról. A tanító Johannes Bureus (1568-1652) odáig jutott, hogy képes volt megtanulni a rúnaírás és -olvasás elfeledett művészetét, és 1599-ben ki is adott egy kézikönyvet Rúnák tanulmányozásának elsajátítása címmel. Ezen kívül megalkotta a rúna ábécét sok-sok forrásszöveg feltüntetésével.

Monumentumok

A leghíresebb, rúnaírással ellátott skandináv szikla Rökből származik. 1862-ben a helyi pap utasításba adta, hogy a sziklatömböt építsék bele a helyi templom falába. Természetesen az emlékművet elmozdították eredeti helyéről, és a lehető legjobb pozícióban helyezték el. A gránittömb 3.82 méter magas, 1.38 méter hosszú és 0.43 méter széles; összesen 725 rúna borítja. Valamiért az eredeti rúnákat felvéső személy félt attól, hogy ugyanazok a rúnák egymás mellett szerepeljenek, továbbá azt sem lehetett tudni, hogy hol kezdődik, illetve végződik az írás. Dekódolását követően kiderült, hogy a középső, leghosszabb rész, Theuderich keleti gót király (450-526), az osztrogótok királya hatalmas vagyonáról szól.

A legtöbb rúnaírás többnyire rövid üzeneteket tartalmaz, például olyanokat, hogy „híres kard – nem kíméli az ellenséget” (Torsbjerg, Dánia), vagy mint a „bűbájjal felvértezve” felirat egy vaerlose-i sírban talált dárda végén. Egy tune-i sírkövön a következő felirat olvasható: „Itt nyugszik Swabahari tátongó sebekkel. Én, Stainawari festettem ezeket a rúnákat.” Egy Istabában talált kövön a következő felirat díszeleg: „Hadawulf jó évvel áldotta meg az új parasztokat és az új főnököket”. Néhányukon átkok is olvashatók, mint például a Biórketorpban talált, 4 méter hosszú kövön: „Több elvarázsolt rúnát is elrejtettem itt. Bárki, aki ezt az emlékművet tönkreteszi, az szörnyű kínhalált hal a csatamezőn.”